A világ egy hatalmas hely. S ahogy belecsöppenünk a dolgok fergetegébe, gyakran elveszítjük az énünket. Itt az „önmagam ismerete” kulcsszerepet játszik abban, hogy mit fogok az életben véghezvinni, illetve mit tudok véghezvinni. Meg kell állapítani, hogy mit tudunk és mit nem tudunk (csinálni). Aki kételkedik önmagában, rögtön ilyen kérdéseket tesz fel: „Mennyire vagyok jó abban, amit csinálok?”, „Mi az énképem, önértékelésem magamról?”, „Mennyire vagyok okos, racionális, érzelgős...<egyéb jelző>?”, „Kedvelnek e az emberek?”, „Előre haladok vagy mindig csak visszaesek?”
S ezek a kérdések elgondolkodtatnak. Végül is, honnan tudhatnád? Esetleg megfigyeled e a többieket, másokhoz viszonyítva magad...? De ha vannak állandó kétségeink, akkor nem járunk jó úton. Ezt én konfúziónak hívom, amikor nem vagyunk tisztában önmagunkkal. Mi van akkor, ha túl lusta vagy ahhoz, hogy hatékonyan dolgozz? Ha túl gondos vagy ahhoz, hogy racionális légy? Ha túl öreg, hogy bármit is megváltoztass? Ha túl fiatal, hogy komolyan vegyenek? Vagy ha egyáltalán teljesen kiestél a versenyből és már semmi hasznod? Ezek a hamis alapok és kettősségek annyira belénk ivódtak és gyakoriak..hogy olykor elhisszük. Ez bizony a bizonytalanságok csúcsaira vezet. Hogy miért? Mert senki nem felel meg ilyen általános és ostoba elvárásoknak (kivéve azokat, akik mégis igyekeznek nem önmaguk lenni). De még hogyha nem is hiszünk ilyen dolgokban, attól még számít e, hogy mások mit gondolnak? Általában igen. Így mindenki azon fáradozik, hogy elrejtse a bizonytalanságait, és másokat figyelnek meg összehasonlításképp, netalántán esetleg rosszul érzik magukat, mert a többieknek könnyű az élete: mivel mindenre rájöttek, és már nem bizonytalanok. De az az igazság, hogy senki sem láthatja többé az igazságot. Hisz mind azon dolgoznak, hogy elrejtsék azt, mert az az igazság, hogy félnek attól, amilyenek valójában. Úgyhogy mind álarcot öltenek és jónak tettetik magukat. Vagy talán fellázadnak, hogy „rossz dolog X-nek lenni”, de akkor is a hamis példa hatása alatt vannak, és nem önmagukat adják. Ez az egész fárasztó és kimerítő.
Úgyhogy jelentsük ki minden egyéb kertelés nélkül: semmi sem vagyok. Igen, csak így, ilyen egyszerűen. Hogy miért? Ha okos lennék, akkor attól félnék, hogy hülye helyzetbe fogok kerülni. Ha sikeres lennék, akkor félnék a bukástól. Ha racionális lennék, akkor félnék az érzésektől. Ha introvertált lennék, akkor félnék az új emberektől. Ha szakértő lennék, akkor attól tartanék, hogy tévedek. Ez a mardosó kétség így sosem múlik el, körbe-körbe fog menni. Érthető már, hogy mire akarok kilyukadni? Ha mindig csak azon agyalok, hogy milyen vagyok és milyen nem vagyok, akkor nem jutok sehová, nem tudok egyezséget kötni magammal; mert ez olyan, mintha az ellentétekkel próbálnák kiegyezni, ami nem lehetséges..Mindemellett a tulajdonságok és jellemvonások nem örökké szólnak. Ez az, amit meg kell értenünk. Tehát ha mindezt a hülyeséget elveszem, akkor megszabadulok a hamis nézeteimtől. Az ilyesfajta jelzők és minősítések átmeneti hatással bírnak. Az élet nem sokáig stagnál. A változás elkerülhetetlen. A változás egyben attól függ, hogy kik/milyenek is vagyunk valójában, de ha nem törekszünk, akkor csak lassan elsüllyedünk.
Ha nincsenek elvárásaink, és ha elfogadjuk a jelentéktelenségünket, akkor sokkal könnyebb megragadni a valóságot. A félelem, féltékenység, bizonytalanság, igazságtalanság, szégyen és a hasonló érzések csak elködösítik a képességünket, hogy helyesen érzékeljük vagy lássuk a valóságot. Az igazság gyakran fenyegető tud lenni, és miután felállítottuk a védelmi falt, akkor nehéz teljesen őszinte lenni bárkivel is, beleértve önmagunkat. De amikor „semmi sem vagyok”; amikor nincs önképem, identitásom vagy egóm amit meg kelljen védeni, vagy aminek meg kelljen felelni, akkor képes leszek látni és elfogadni dolgokat. (Amiket máskülönben elutasítok, elvetek, „csak azért is”.)
Ez a pozitív változás kezdete; mert nem tudjuk megváltoztatni azt, amit nem fogadunk el és nem értünk meg. De a megértéssel világossá válik, hogy a problémákat elrejthetjük és orvosolhatjuk, és hogy a javítás folyamatát is meghamisíthatjuk. S rájövünk arra is, hogy a sok gyengeség tulajdonképpen erősséget jelent, amit meg kell tanulunk megfelelően használni, és hogy a bizonytalanság leple alatt rejtőznek legnagyobb erősségeink/képességeink.
Az identitástól megszabadulni nem egy könnyű feladat, és időbe telik. Talán örökké eltart, és talán sosem lehet megválni tőle. A megszabadulás a gyengülésre utal, hogy ne hasson ki rám többé a hamis önkép. Ahogy a hathatós változásra, úgy erre is igaz, hogy a megfelelő irányba való haladás az ami számít (ezért nem kéne magad másokkal összehasonlítanod: mivel az életed nem egy ugyanolyan környezetben kezdődött vagy nem ugyanolyan kihívásokkal). Van egy jó pár érzelem, ami ebben segít: önérzet, félelem, irigység, bizonytalanság, méltánytalanság, keserűség, szomorúság stb. Ezeket néha rossz érzelemként tüntetik fel, de voltaképp nincsen rossz érzelem, csak téves reagálás (az érzelmekhez). Ha ezeket az érzéseket figyelmeztetésnek vesszük, amelyek kifejezik hogy: „Semmi sem vagyok”, ill. „Változtatnom kell”, akkor közelebb kerülünk a megoldáshoz. Engedjük el az identitást, és vizsgáljuk meg azt, hogy miért érezzük ezt vagy azt az érzelmet (jellemzően azért, mert valami veszélyeztette az identitásunkat). Ezáltal hasznosítjuk ezeket az érzéseket. Ezek az elfedett igazsághoz vagy valósághoz vezetnek. S nem elsősorban ráébredhetünk arra, hogy milyenek is vagyunk valójában. Mondhatni, az érzés: jelző(tábla), csak tudni kell értelmezni, hogy merre tovább.
Az igazi ön-fejlődéshez javítanunk kell önmagunkon, és nem pedig valaki más gyérebb utánzatává válnunk. De az önelfogadás- és megértés nélkül honnan tudhatnánk, hogy hogy kell jobbá válnunk, és hogy a jó irányba haladunk e? Ez olyan lenne, mintha egy festő utolsó ecsetvonásai közben teljesen más témára gondolna (pl. a mai világ sztárjaira és hozzájuk igazodna) – az eredmény kétségkívül egy összemaszatolt festmény lenne, mert a festő összezavarodott. Amíg nem engedjük el a gondolati képünket arról, hogy milyenek vagyunk vagy hogy milyenné kéne válnunk, addig a látásunkat elködösíti az elvárás: a mások előtt való megfelelni akarás. De ha mindent elengedünk, ha megszabadulunk önkéntes bilincseinktől, ha megnyílunk a valóságnak, és ha a világot félelem vagy vélemény nélkül látjuk/vesszük, akkor képesek leszünk lehámozni magunkról a hamis (identitás) burkot, ami gátolja a valódi énünket a fejlődéstől és a világba áramló ragyogásától (hasonlítsuk magunkat egy csillaghoz). És ez a csodálatos folyamat az ürességgel...a semmivel kezdődik. (Ezért van az, hogy az újszülött még tiszta lelkületű.)
Ha ennek a tudatában vagy, akkor tudod, hogy nincs mit veszítened. Nem kell a világ terhét elképzelni/cipelni és a következő pillanattal se kell törődni. Nem kell áhítozni vagy megpróbálni bebiztosítani a következő percek vagy órák boldogságát...csak élned kell, ez minden.
...Mindez azonban még nem adhat motivációt, úgyhogy most erre is kitérnék: Vedd úgy, hogy az élet végtelen lehetőségek tárháza. Így csak teljesen természetes, hogy az emberek eltérő életmódot folytatnak. Ám lehetőleg törj ki a sablonos életmódból és alkoss olyasmit, amit még nem alkottak. Ez a művészethez vezető út, vagy ha úgy tetszik: az egyéni életösvény. Figyelj, tanulj és találd meg a számodra legkedvezőbb elfoglaltságokat. Ha még nem találtad meg, akkor keresd tovább. Elméletileg tudni fogod, ha megtalálod. (Vagy éppenséggel nem, mint ahogy én sem érzékelem.) Kövesd a szívedet. S ha elérted, akkor se állj le: ha ezt teszed, akkor nem leszel eltérőbb egy átlagembernél. Fejlesztened kell magad. (Az átlagember ebben az értelemben az a valaki, aki csak leéli az életét, része a fogyasztói társadalomnak, de ’hasznosat’ nem ad hozzá, a foglalkozását csak a fenntartásához hasznosítja. Más szóval, a csorda, amelyik mindig együtt van. Ha csodálatosat/újat akarsz felfedezni, akkor nem maradhatsz a csordában: el kell vándorolnod tőle, mert nem engednek szabadon mozogni és az sem biztos, hogy marad is fű a számodra.)
Az élet szokása, hogy néha ’letör’ minket. Ilyenkor nem szabad elveszíteni a hitet. Folytasd, amit elkezdtél. Ha zenéltél, akkor majdan zenélj tovább. Ha írtál, akkor írjál többet. Állj le egy kicsit, pihenj, aztán lendülj neki újra. Kapd össze magad és ne vesztegesd az idődet olyasmivel, amihez nincs közöd. Igen, mélyen a szív és az intuíció meg tudja határozni, hogy mihez van közöd. Az érzéked és a gének jól tudják, hogy mivé kell(ene) válnod. Ne hagyd abba a tanulást és a keresést. Találd meg önmagad, és tükrözd vissza a világban, még ha csak részlegesen (részletekben/töredékekben) is vagy erre képes.
Szerző: K.T.
Ha szeretnéd, hogy a Te írásod is megjelenjen, küld el az amikorulvesz@gmail.com e-mal címre!
Lájk, megosztás, komment!!!
Kövess minket a facebookon is: http://www.facebook.com/pages/Ami-k%C3%B6r%C3%BClvesz/236918586422675?ref=tn_tnmn
Utolsó kommentek