19 éves vagyok. Eddig nem érdekelt a politika, ahogy az sem igazán, hogy mi zajlik körülöttem. Éltem az egyetemisták gondtalan életét. Miután egy évet lehúztam egy cseppet sem könnyű szakon rájöttem, hogy változtatnom kell, az a szak nem nekem való. Szerencsére felvettek arra a helyre, amit igazán szerettem volna már tavaly is, csak akkor még nem volt elég pontom. Felköltöztem hát Budapestre. Itt valami olyasmivel szembesültem, ami eddig valahogy nem volt jelen. Alig járunk boltba. Nem iszunk. Nem rendelünk kaját, mégis soha sincs pénzünk. Mi változott? Az, hogy most költöztünk fel, csak puszta véletlen. Apu (víz, gáz, fűtésszerelő) már több hete alig-alig tud dolgozni. Nincs itthon munka. A vállalkozását már fel kellett számolni, mert többet vitt el, mint hozott. Anyu most tudta meg, hogy max egy évig van még munkahelye, ugyanis az Ő iskolájukat hozzá fogják kapcsolni egy nagyobb iskolához (persze, miután átveszi majd az állam, hurrá), így a jelenleg ott tanító tanárok feleslegessé fognak válni. Úgy döntöttek, hogy az lesz a legjobb, ha Apu elmegy külföldre dolgozni. Be is jelentkezett már egy pár helyre (3 különböző országba), de még nem szóltak vissza. Legjobb eshetőség szerint is minimum 4 hetente járhat majd haza. Megmondom őszintén, csalódtam. Hiába a nagyra becsült magyar ételek, hiába a pálinka, hiába az olimpikonok nagyszerű teljesítménye, nem érzem már hazámnak ezt az országot, nem tudom, más miért tenné. Egyre jobban ellehetetlenedik a megélhetés. Másfél hónap keresés után találtam munkát egy gyorsétteremben, mert úgy éreztem, ez már nem mehet tovább. Egy évvel ezelőtt még azért vállaltam munkát, hogy meglegyen a pénzem a fesztiválra, amit terveztünk a barátainkkal, most a megélhetéshez kell. Hol vannak már a gondtalan egyetemista évek? Miért kell 20 évesen azzal szembesülnöm, hogy nem biztos, hogy holnap is tudunk majd kenyeret venni? Az egyetemnek nem a szabadságról kellene szólnia? Nem ilyenkor kell „feszegetni a határainkat” és „szárnyat bontanunk” (Persze az eszméletlen mennyiségű tananyag megtanulása és/vagy megértése után)? Lehet, hogy fel kell vennem a diákhitelt. Nekem is és a barátomnak is. Jó kilátások, az életünket adóssággal fogjuk kezdeni. Lakás, meg kocsi vásárlásról ne is álmodjunk majd. Fenn áll az a lehetőség is, hogy mire odáig érünk nem fog gondot jelenteni a törlesztés. Vagy azért, mert jó állást találunk, vagy azért mert már régen elhúztunk ebből a halott országból. De itt jön képbe a röghöz kötés. Mert ugye már az is van. Még, ha a diákhitelt tudnánk is törleszteni, a teljes képzésünk költségét aligha. Kilátástalan az egész helyzet és csak egyre mélyebbre süllyedünk, ahogy halad előre az idő. Nem konkrétan mi, hanem az egész ország. Az egész családom. Minden ismerősöm. Tudjátok mit? Mondhat nem akárki akármit, bár nem tudok sok mindent a politikáról, de egyet biztosan. Tudom, hogy milyen volt akkor az élet, amikor a jelenlegi kormány(unk?) még csak ellenzék volt. Nem volt jó akkor sem a helyzet, de hogy jobb volt ennél, az biztos. Elborzasztanak azok a cikkek, amik a jövőnket vázolják fel. Legutóbbi szerint még 15-20 év, mire rendeződhet a helyzet. Ez nagyon sok idő. Hány ember fog még eddig egy olyan szegény színvonalon élni, aminél jobbat érdemelne? Komolyan, még 15-20 év? Persze ehhez az is szükséges lenne, hogy a kormány ne úgy találjon ki törvényeket, mint a South Parkba a lamantinok meséket…  És ezek után még merészelnek engem hűtlennek nevezni a hazámhoz, mert fontolgatom, hogy külföldön próbáljak szerencsét?! Nem én voltam az, aki egy egész népből viccet csinált 2(kevesebb amúgy) év alatt.
És ami igazán elszomorít, az az, hogy kimegyek az utcára és látom, hogy az emberek nem boldogok. Olyan kisugárzása van ennek az országnak, amit nem lehet szavakba önteni. Tudom, hogy a magyar nép alapból ilyen beállítottságú, de akkor is egyre jobban lehet érezni, hogy az emberek már nem igazán bírják tovább. És milyen messze van még, az a legjobb esetben is 15 év?! Hány család fog még addig tönkremenni? Szétválni? Elszegényedni? Mennyi vita lesz még a szülők között a megélhetés miatt, és ez milyen hatással lesz a gyerekekre? Vagy hány gyereknek kell majd nélkülöznie egy, vagy mind 2 szülőjét, mert azoknak külföldre kellett menni dolgozni, hogy eltarthassák a családjukat? Hogy válhatnának így lelkileg egészséges fiatal felnőttekké majd? Itt már nem a boldogság a cél, hanem egyszerűen az, hogy valamiképp étel kerüljön az asztalra.
 
Zs.