amikörülvesz: fiataloktól fiataloknak

19 éves vagyok. Eddig nem érdekelt a politika, ahogy az sem igazán, hogy mi zajlik körülöttem. Éltem az egyetemisták gondtalan életét. Miután egy évet lehúztam egy cseppet sem könnyű szakon rájöttem, hogy változtatnom kell, az a szak nem nekem való. Szerencsére felvettek arra a helyre, amit igazán szerettem volna már tavaly is, csak akkor még nem volt elég pontom. Felköltöztem hát Budapestre. Itt valami olyasmivel szembesültem, ami eddig valahogy nem volt jelen. Alig járunk boltba. Nem iszunk. Nem rendelünk kaját, mégis soha sincs pénzünk. Mi változott? Az, hogy most költöztünk fel, csak puszta véletlen. Apu (víz, gáz, fűtésszerelő) már több hete alig-alig tud dolgozni. Nincs itthon munka. A vállalkozását már fel kellett számolni, mert többet vitt el, mint hozott. Anyu most tudta meg, hogy max egy évig van még munkahelye, ugyanis az Ő iskolájukat hozzá fogják kapcsolni egy nagyobb iskolához (persze, miután átveszi majd az állam, hurrá), így a jelenleg ott tanító tanárok feleslegessé fognak válni. Úgy döntöttek, hogy az lesz a legjobb, ha Apu elmegy külföldre dolgozni. Be is jelentkezett már egy pár helyre (3 különböző országba), de még nem szóltak vissza. Legjobb eshetőség szerint is minimum 4 hetente járhat majd haza. Megmondom őszintén, csalódtam. Hiába a nagyra becsült magyar ételek, hiába a pálinka, hiába az olimpikonok nagyszerű teljesítménye, nem érzem már hazámnak ezt az országot, nem tudom, más miért tenné. Egyre jobban ellehetetlenedik a megélhetés. Másfél hónap keresés után találtam munkát egy gyorsétteremben, mert úgy éreztem, ez már nem mehet tovább. Egy évvel ezelőtt még azért vállaltam munkát, hogy meglegyen a pénzem a fesztiválra, amit terveztünk a barátainkkal, most a megélhetéshez kell. Hol vannak már a gondtalan egyetemista évek? Miért kell 20 évesen azzal szembesülnöm, hogy nem biztos, hogy holnap is tudunk majd kenyeret venni? Az egyetemnek nem a szabadságról kellene szólnia? Nem ilyenkor kell „feszegetni a határainkat” és „szárnyat bontanunk” (Persze az eszméletlen mennyiségű tananyag megtanulása és/vagy megértése után)? Lehet, hogy fel kell vennem a diákhitelt. Nekem is és a barátomnak is. Jó kilátások, az életünket adóssággal fogjuk kezdeni. Lakás, meg kocsi vásárlásról ne is álmodjunk majd. Fenn áll az a lehetőség is, hogy mire odáig érünk nem fog gondot jelenteni a törlesztés. Vagy azért, mert jó állást találunk, vagy azért mert már régen elhúztunk ebből a halott országból. De itt jön képbe a röghöz kötés. Mert ugye már az is van. Még, ha a diákhitelt tudnánk is törleszteni, a teljes képzésünk költségét aligha. Kilátástalan az egész helyzet és csak egyre mélyebbre süllyedünk, ahogy halad előre az idő. Nem konkrétan mi, hanem az egész ország. Az egész családom. Minden ismerősöm. Tudjátok mit? Mondhat nem akárki akármit, bár nem tudok sok mindent a politikáról, de egyet biztosan. Tudom, hogy milyen volt akkor az élet, amikor a jelenlegi kormány(unk?) még csak ellenzék volt. Nem volt jó akkor sem a helyzet, de hogy jobb volt ennél, az biztos. Elborzasztanak azok a cikkek, amik a jövőnket vázolják fel. Legutóbbi szerint még 15-20 év, mire rendeződhet a helyzet. Ez nagyon sok idő. Hány ember fog még eddig egy olyan szegény színvonalon élni, aminél jobbat érdemelne? Komolyan, még 15-20 év? Persze ehhez az is szükséges lenne, hogy a kormány ne úgy találjon ki törvényeket, mint a South Parkba a lamantinok meséket…  És ezek után még merészelnek engem hűtlennek nevezni a hazámhoz, mert fontolgatom, hogy külföldön próbáljak szerencsét?! Nem én voltam az, aki egy egész népből viccet csinált 2(kevesebb amúgy) év alatt.
És ami igazán elszomorít, az az, hogy kimegyek az utcára és látom, hogy az emberek nem boldogok. Olyan kisugárzása van ennek az országnak, amit nem lehet szavakba önteni. Tudom, hogy a magyar nép alapból ilyen beállítottságú, de akkor is egyre jobban lehet érezni, hogy az emberek már nem igazán bírják tovább. És milyen messze van még, az a legjobb esetben is 15 év?! Hány család fog még addig tönkremenni? Szétválni? Elszegényedni? Mennyi vita lesz még a szülők között a megélhetés miatt, és ez milyen hatással lesz a gyerekekre? Vagy hány gyereknek kell majd nélkülöznie egy, vagy mind 2 szülőjét, mert azoknak külföldre kellett menni dolgozni, hogy eltarthassák a családjukat? Hogy válhatnának így lelkileg egészséges fiatal felnőttekké majd? Itt már nem a boldogság a cél, hanem egyszerűen az, hogy valamiképp étel kerüljön az asztalra.
 
Zs.

Amikor látom a televízióban a felszínes és ostoba műsorokat vagy az interneten a trash blogok sikerét, mindig elszomorodom. Azzal védekeznek a tartalomszolgáltatók, hogy ők csak kiszolgálják az igényeket: az emberek igénylik a szemetet, ezért azt adnak nekik. Ez azonban álságos érvelés, csak önmaguk felmentését szolgálja. Ha valaki szerint méltóságán aluli egy anyag, akkor ne adja hozzá a nevét. Másrészt a disznó is megeszi a moslékot, de attól még lehet neki rendes eledelt is adni...

Lehet, hogy karnyújtásra van tőled a nagy szerelem, de észre sem veszed? Egy már meglévő barátság a legjobb alap, amire egy kapcsolat igazán épülhet. De honnan tudod, kivel érdemes egyáltalán gondolkozni ezen, és kivel nem?
A nők azok, akik leginkább hajlamosak arra, hogy akit egyszer a „barát” fiókba helyeztek, azt onnan semmi pénzért nem vennék ki. Hiszen egy őszinte, érdekes barátság különösen hasznos, ha ez az ellenkező nem egy képviselőjével történik. Márpedig ha egyszer is előfordult veled, hogy másként gondoltál egy bizonyos barátodra, és nyomban el is hessegetted a gondolatot, érdemes lenne kicsit jobban utánajárni ennek a dolognak. A nagy párkeresésben észre sem vesszük, hogy az ideális partner ott van az orrunk előtt. Még az is lehet, hogy az illető kissé bátortalanul próbálkozott ugyan, de neked fel sem tűnt, hogy a közeledés esetleg más természetű, mint baráti. Ha viszonylag állandó a társaság, ez nagy rizikófaktor a másik fél számára, és ha nem kap azonnal visszajelzést, valószínű, hogy nem is fog tovább próbálkozni. És ha esetleg még egyszer sem csapott meg a romantika szele a haverok körében, ezúttal nyugodtan körbenézhetsz közöttük más szemmel is. Elvégre sokkal jobban indul egy olyan kapcsolat, amiben a két fél már sokszor találkozott, rengeteg a közös élményük, sokat tudnak egymásról, egymás környezetéről, életéről. Láttátok már egymást jó passzban, rossz passzban, és mindezt úgy, hogy sosem kellett valamilyen álarcot viselni, vagy viselkedni a másik előtt. Talán ő lehet a nagy Ő! Na de hogy kezdjünk hozzá? Találd meg az illetőt, puhatolózz a környezetében mielőtt kezdeményeznél, majd válts turbó fokozatra. Ha minden lépést jól megtervezve, hatékonyan és határozottan viszel véghez, garantált a siker!

Erről mi a véleményetek?

A pszichológusok már többféle rendszert is kidolgoztak, amik szerint csoportokba, típusokba sorolhatók az emberek. Az individuálpszichológia kulturális elmélete szerint négyféle kulturális típus, azaz világkép létezik a modern emberek között. Ezek nem vegytiszta aggregátumok, hanem minden ember ezen négy alaptípus különböző keveredéséből áll. A megfigyelés alapja, hogy az egyének objektívnak hitt érzékelése rendkívül különbözik: például egy kapitalista beállítottságú ember egy terrortámadást sokkal súlyosabbnak ítél meg, mint egy globalázációellenes. Előbbi a fennálló rendszer rombolását azonosítja a történetben, míg utóbbi legföljebb a halálos áldozatok miatt ítéli el a történteket. Azonos történések tehát merőben különböző valóságértelmezést okoznak az individuumban, az értelmezés alapvető oka pedig a világnézet.

A négyféle típus közül a legmerevebb a hierarchikus beállítottság, melyre erős csoportidentifikáció és szoros szabályrendszer jellemző. Szerintük a világ kontrollálható, a természetet meghatározott szintig lehet terhelni, s bár az ember természeténél fogva esendő, mégis megfelelő intézmények használatával oktatható, terhelhető. Társadalmilag szabályozott esetekben, illetve tekintélyszemélyek, például szakértők által hozott döntések esetében a kockázatvállalásuk magas is lehet. Hisznek az emberi jóban, de azt közösségben, társadalomban képzelik el. Velük állnak szemben világnézetileg az individualisták, akik szerint az ember alapvető célja az önmegvalósítás, tehát önmaga. Jellemzően nem akarják a piaci folyamatokat kontrollálni, emellett a természetet kevésbé sebezhetőnek tartják.

Az egalitáriusok olyan erős csoportidentifikációval rendelkeznek, mint a hierarchikusok, de szimmetrikus, laza szabályrendszerben hisznek. Azt gondolják, hogy a természet nagyon sérülékeny, az embert pedig alapvetőnek jónak és gondoskodónak tartják, akit a piaci verseny és a hierarchia megront. Saját világképüket, vallásukat védik, másokét pedig jellemzően támadják. Velük állnak szemben a gyenge csoportképpel rendelkező, de szoros szabályrendszerben élő fatalisták, akik szerint a természettel nem érdemes foglalkozni, s emellett az emberekben sem szabad bízni. A világ a fatalista szerint nem tehető jobbá. Nem vállalnak kockázatot, hiszen úgysincs értelme.

Ez a négy világnézeti alaptípus keveredik mindannyiunkban. Hogy kiben melyik a legerősebb, azt embere válogatja. Amit nehéz elfogadni, de mégis nagy könnyebbség végül megérteni: e négyféle (sőt a valóságban számtalanféle) ember számára ugyanaz az objektív esemény más és más színezetet kap. Nem ugyanazt látjuk és ismerjük meg a világból, hiszen értelmezési keretrendszerünk nagyon is különböző.

Te melyik alaptípusba tartozol?

A leggyakrabban a kábítószerek és az alkohol kapcsán beszélünk veszélyes függőségről, pedig van egy harmadik kategória, amely sok embert (a lakosság 1,2%-át) érint Magyarországon. Ugyanis úgy is elhajlítható az akarat, hogy semmiféle kemikáliát nem juttatunk a szervezetbe. Ahogy például a diszkózene akusztikus kábítószerként tud működni, és föl lehet tőle pörögni, úgy a fényjáték is módosult tudatállapotba vihet. Ha ez kockáztatással, játékkal párosul, már kész is a függőség.

Egészen pontosan a szerencsejáték-függőségről van szó. A kóros játékszenvedély egy viselkedési függőség, amely azonban van olyan veszélyes, mint a drogok. Ahogyan az alkohol palackjára is hiába írják rá, hogy mértékkel fogyasszuk, úgy a játékszenvedéllyel küzdőnek is hiába mondják, hogy csak anyagi teherbíró képessége szerint kockáztasson. Ez egy mentálhigiéniás probléma, mely veszélybe sodorja őt, a családját és a társadalom számára is káros lehet. A vagyonát eljátszó szerencsétlen ugyanis adósságcsapdába kerülhet, amelyből bizonyos emberek akár bűncselekmények elkövetésével próbálhatnak kitörni.

A nyerőgépek különösen veszélyesek, hiszen előre beprogramozott módon gyakori a „majdnem nyertem" szituáció. A kocsmákban ráadásul néhány pohár után az ember könnyebben kockáztat, egy-két kisebb siker után pedig nagyon könnyű belecsúszni egy vesztőszériába, amelyből csak ki akar jönni az ember. A genetikailag sérülékeny emberek, különösen a férfiak szinte észrevétlenül válnak függővé, és nem tudnak már ellenállni a kísértésnek.

Magam is láttam már több életet a kaszinóban kisiklani, de egyet sem láttam rendbe jönni. Nagyon figyeljetek egymásra!

Sok ismerősöm panaszkodott, hogy érdekli a Sziget Fesztivál, de nincs több tízezer forintja a belépőre. Nem értettem őket, mert én akkor sem mennék, ha ingyen lenne. Persze én szerintük már most úgy viselkedem, mintha hatvanéves besavanyodott, magányos vénember lennék.

Kétszer voltam életemben ezen a külföldön is népszerű fesztiválon: egyszer fesztiválozóként, egyszer pedig dolgoztam. Előbbi esetben büdös, koszos, állandóan részeg fiatalok tömegét láttam. Egy napra szóló ismertségek, meleg, vizezett sör mellett születő unalmas, bokor aljában megejtett közösülések, valamint rengeteg kábítószer vett körül. Ment valami zeneszerűség is.

Másodszor már dolgozni mentem, a helyi droghelyzetről forgattunk egy riportfilmet. A rendőrökkel mozogtunk, meg kamerával, úgyhogy túl sokat nem láttam magából a buliból, talán változott a dolog, bár én nem hiszek abban, hogy a fiatalok változnak. Ahol a szabadságot összetévesztik a szabadossággal, ahol a szórakozás lényege az, hogy mindent lehet, ott nekem nincs helyem.

Egy ismerősöm is egyszer volt. A helyi tescós sátorban dolgozott. Azt mondta, akkor jött haza, mikor a sátor mögött néhány részeg punk egy felfújható medencét állt körül, belehánytak, majd egyikük megfürdött benne.

Igen, tudom, föl lehet háborodni, mert nem mindenki ilyen, meg nem ez a lényege. De azért némi félmosolyt megengedtek-e nekem, mikor arra gondolok, hogy a fél nyarat végigdolgozzátok, hogy elmehessetek a dög melegbe berúgni és beszívni néhány idegen közé? Azért csak megengedhetem magamnak, hogy ne tessen, ha ez a szórakozás és ez a kultúra.

Jó szórakozást, skacok!

Napok óta próbálom összeszedni gondolataimat, elmondani érzéseimet ezzel a gyilkossággal kapcsolatban, de ahogy múlik az idő, ez egyre csak nehezebben megy. Egy nő meghalt. Egy fiatal lány, aki most kezdte csak pályáját, aki előtt még annyi, de annyi minden állt: szerelem, házasság, anyaság, veszteség, öröm és bánat is. Egy valaki azonban ezt porrá zúzta.
Egy P. László nevezetű férfi, aki akkor este képtelen volt józanésszel - már ha van neki egyáltalán - gondolkodni.
Megölte, megerőszakolta, meggyalázta Katát és még belegondolni is borzalmas abba, hogy min ment keresztül halála előtt. Félt, retteget, könyörgött, de az a mocskos állat/állatok nem engedték el. Megölték, pedig semmi joguk nem volt hozzá.
Az óta az este óta mindenki kicsit másképp gondolkodik, érez. Aki eddig egyedül hazament, most egészen biztosan kétszer is inkább meggondolja, hogy mit tesz. Persze mindannyian tudjuk, hogy nem ez volt az első eset - és sajnos nem is az utolsó - hogy ilyen történt, de valahogy mégis mindenkit újból és újból megráznak ezek az esetek.

Én egy fiatal Pécsi, húsz éves lány vagyok. Ugyan messze lakom a gyilkosság helyszínétől, édesanyám abban az utcában dolgozik, ahol a lányt megtalálták. Szeretném leszögezni, hogy a környék ugyan veszélyes, de semmivel nem veszélyesebb, mint bármelyik másik utca - nem a központról beszélünk - éjszaka. Ahol Katát megölték, családi házak illetve társasházak vannak sorjában a Mecsek lábában. A főút ki van világítva, nem messze pedig egy újonnan felújított kulturális központ található. De mindez nem számít, hiszen Kata már nem él. Hiába fogtak össze rengetegen hiába kereste mindenki kétségbeesetten, őt már szülei soha nem láthatják mosolyogni. Szörnyű, elkeserítő, hogy egy lány éjszaka nem sétálhat haza egyedül, hogy félnünk kell attól, hogy egy férfi, mert kedve támad szexelni, megerőszakolhat minket. Mi jogon? Hogy jön ahhoz bárki is, hogy nőket erőszakoljon meg? Hogy? Csak azért mert gyengébbek vagyunk? Csak azért mert nők vagyunk? Semmi, de semmi joga nincs senkinek ahhoz, hogy egy nőt bántson függetlenül attól, hogy az hány éves és milyen származású.

Sokszor olvastam már azt, hogy férfiak azzal védekeznek, hogy “ de hát úgy viselkedett” , “ nem volt rajta semmi ruha” de ez akkor sem menti fel őket tetteik alól. Persze én is mikor egy szórakozóhelyre elmegyek, elképedek, hogy lányok milyen mélyen dekoltált, alul valamit alig takaró szoknyában vannak, ami kétségtelen, hogy felkelti a férfiak érdeklődését, de még ez sem adhat okot arra, hogy valaki ilyet tegyen. (mondjuk, nem tudom, hol vannak ilyenkor a szülők, hogy így engedik el lányukat)
Katát én nem ismertem, így azt sem tudom milyen ruhában ment el szórakozni, de még egyszer szeretném elmondani, főleg nektek kedves férfiak, hogy, csak azért mert valakin alig takaró ruha van, attól az még nem egy felhívás táncra!!!!!!

Kata már nem él, ahogy az sok nő sem, akit így bántottak. Vannak, akik túlélik, vannak, akik viszont nem. Akik az első „kategóriába” tartoznak, életük végéig hordozni fogják annak az éjszakának vagy nappalnak az emlékeit. Nem fognak soha többé nyugodtan aludni, talán élni sem. Akik viszont meghaltak, ugyan nem szenvednek tovább, de szüleik soha nem fogják tudni feldolgozni azt, ami gyermekükkel történt. Belegondolni is rossz min mehet keresztül most az-az édesanya, aki tudja, hogy lányát így ölték meg. Meggyalázták, megerőszakolták, megfojtották. Szemeim előtt látom, hogy azt kérdezi magától: Miért nem voltam vele? Miért nem tudtam rajta segíteni? Mit élhetett át? Nagyon fájt neki vagy hamar elájult? Könyörgött? Rám gondolt? Mit érzett? Tudja, hogy szeretem? Elégszer elmondtam ezt neki?
Hogy őszinte legyek még a hideg is kiráz ezektől a kérdésektől és az is lehet, hogy ő mindezekre soha nem fog választ kapni. Ha el is homályosul egy idő után a fájdalom, gyűlölet, el soha nem fog múlni. Ez a férfi börtönbe kerül, életben marad. Láthatja majd gyermekét, anyját egy-egy látogatás alkalmával, de Katát már soha nem láthatják szülei.

Megannyi kérdés merül fel az emberekben, értetlenül hallgatják a híreket, nézik P. László facebook profilját és háborodnak fel kiírásán. Elkerülhetetlen, hogy az emberek ne érezzenek mély gyűlöletet és háborodjanak fel, főleg hogy az elkövető roma származású. Persze ez majdhogynem teljesen mindegy, hiszen Kata nem él, de ilyenkor a faji szitkozódás elkerülhetetlen. Hogy mit lehetne tenni? Nyílván mindenki kitalált már egy jó kis módszert, ahogyan megbüntetné Lászlót, ahogyan megvédeni lányát, barátnőjét, testvérét, de most csak egyet tehetünk: várunk. Az idő mindent megold majd egyet kivéve: Katát már senki nem hozzá vissza. Én csak abban reménykedem, hogy nem szenvedett sokat, hogy hamar elájult és úgy bántották. Reménykedem abban is, hogy ezek után senki nem megy haza egyedül, inkább fagyoskodik az utcán barátaival, megvárja a reggeli buszt vagy hív egy taxit. Vigyázzunk egymásra, mert soha nem lehet tudni, hogy a következő pillanatban mi fog történni!

Egy percre gondoljunk Katára, és azokra a nőkre, gyerekekre, akiket megerőszakoltak és megöltek! Egy percre, aki ilyet valaha is tett, szálljon magába és gondolkodjon el azon mit művelt!
De ami a legfontosabb egy perce se veszítsük el egymást szórakozóhelyen, vagy bárhol máshol, mert nem lehet tudni, mikor lesz belőle olyas valami, amit már visszafordítani nem lehet.

Kívánok sok erőt Bándy Kata ismerőseinek, szüleinek, testvérének, mert ezt a borzalmat csak hatalmas erővel lehet kibírni.

 Szerző: S.Zs.

Három éve egy nagyon emlékezetes szilveszteri buliba hívtak meg. Mikor megérkeztünk, már az egész társaság részeg volt, de különösen egy lány: ő egy szobában az ágyon feküdt letolt bugyival, mellette a földön pedig egy használt óvszer hevert. Kinőttem már a középiskolás lelkesedésből, mikor úgy tekintettem minden lányra, mintha a fenségesség megtestesítője lenne, de ez a kompozíció mégis léleksajgató volt. Aznap este még egy srác (ki tudja, hányadik) mászott az ágyába. Én úgy vélem, aki hallgat, mikor bűnt lát, maga is cinkos. Ezért közbeléptem, azt mondtam, rendőrt hívok, ha rámászik a teljesen öntudatlan lányra. Ezután a lányt megpróbáltam fölkelteni, s megdöbbentő módon ő maga küldött el, hogy ne avatkozzam közbe, jó lesz ez úgy, ahogy lesz.

Bár én egyáltalán nem vagyok kibékülve a hölgyek alkoholfogyasztásával (hacsak valóban nem egy-egy pohárkáról van szó), tudom, hogy ma teljesen természetes, hogy a lányok is kocsmázni járnak a fiúkkal. Az emancipáció viszont ne csak a rossz szokások átvételét jelentse. Nagyon rendben van, hogy a férfiak és nők jogilag egyenlőek, de biológiailag nem azok és sosem lesznek azok. Egy nő kevesebb alkoholt bír elfogyasztani, és egyáltalán nem is vonzó, ha föl tudja venni a férfiakkal a versenyt. A piától bűzlő, tétován lépkedő, elkenten beszélő lány nem vonzó, hanem olcsó préda.

A nők szervezete nehezebben is bontja le az etanolt. Míg a férfiak mája jobban föl van készülve a sokkra, amelyet ez az idegméreg okoz, addig a lányoké kevésbé. A kutatások szerint a memóriaproblémákat és más neurológiai károsodásokat is könnyebben szenvedik el a nők az alkohol miatt, valamint az agyra gyakorolt maradandó káros hatások náluk hamarabb jelentkeznek.

Annyit, mint annak a lánynak jelentett, egy buli sem ér meg. Elvesztette a barátait, a megbecsülését, a becsületét és a nőiességét. Mindezzel megküzdeni nagy teher, s csak annyi értelme van, ha óvó példa lehet mindannyiunknak: leányok, ezt ne tegyétek!

Kétfajta fiatal létezik manapság: az egyik szeret fesztiválozni, a másik nem.

Az egyik képes egy hetet úgy leélni, hogy nem foglalkozik szinte semmivel (józansággal, higiéniával, esetleg büszkeséggel), a másik pedig magasról teszik arra, hogy márpedig szabadban őrjöngeni hangos zenére oltári jó és örök élmény.

A fesztiválozó típus alig várja a pillanatot, amikor végre kiszabadulhat a szabadba, és egy sörrel, felessel, borral vagy egyéb, alkoholtartalmú itallal a kezében belefeledkezhet a fülsértő muzsikaszóba; az anti-fesztiválozó tökéletesen elvan magával, és nem érdekli, hogy most éppen Volt van, vagy a Sziget lesz, és pláne nem érdekli, hogy néhányan megvetik nyers viselkedéséért.

Utóbbi élete tökéletes úgy, ahogy van, az előbbié hiányt szenvedve, ha lemaradna a minden évben visszatérő bulikavalkádról.

Csűrhetjük, csavarhatjuk, de lecsupaszítva ez a két típusú ember létezik: az első  szereti a fesztiválokat, a második nem, vagy hidegen hagyja az egész.

Kérdés, hogy te például melyik vagy?

Én kerülöm a fesztiválokat, mert már tizenéves koromban sem igazán jöttem lázba, húsz fölött pedig már végképp nem éreztem úgy, hogy változni kellene. Miért vagyok ilyen? Nem tudom! Te miért szereted a fesztiválokat? Na ugye!

A legfontosabb mindig is az, hogy jól érezd magad a bőrödben, és sose szégyelld azt, ami vagy. Ne lépj mások nyugalmi szférájába, és ne zavard azokat, akik nem olyanok, mint te, és akkor mindenki boldogságban élhet anélkül, hogy problémákat kéne megoldani egy összehányt rockkoncert után.

Világunkban a legnagyobb gondot sokszor a másik el nem fogadása és meg nem értése okozza, és ehhez nem kell monumentális dolgokra gondolni, elég csak a fenti kérdésre összpontosítani. Az én barátnőm el tudott úgy menni a Voltra, hogy nem ráncigált magával, és hálás voltam, mert minden éjfélkor felhívott vidám hangulatban, és minden fotóját megtekinthettem.

Szociológiai paradoxon, hogy a fejlettebb, úgynevezett jóléti társadalmakban több az öngyilkosság. Minél jobb gazdasági helyzetben van egy társadalom, annál gyakoribb, hogy a negyvenes éveikben járó férfiak minden előjel és kiváltó ok nélkül dobják el az életüket. Jellemzően akkor, amikorv a szívinfarktus miatt is veszélyeztetettebbek, egyszerűen látható behatás és előjel nélkül elegük lesz. Ezt nem előzi meg depresszió vagy más jelek, egyszerűen úgyv tűnik, mintha elfogytak volna az életenergiáik.

Amikor az ember körül minden rendben van, előfordul, hogy maga keresi a bajt. A fejlett nyugati társadalmak problémái nevetségesek egy harmadik világbeli család mindennapos gondjaihoz képest, mégis képesek megkeseríteni az életet. Mint Aranynál a „dús hölgy“, aki leveti magát a hídről, mert „reggel, este öltözni s vetkezni kell“.

Patkánykísérleteknél is igazolták, hogy az élet nehezen kezeli jól a bőséget: néhány tesztállatnak ideális patkánymennyországot készítettek, melyben mindig ideális hőmérséklet, bőséges táplálék és sok nőstény állt rendelkezésükre. Két generáción belül megjelentek deviáns egyedek, melyek aggresszívak voltak a többi patkánnyal szemben, sőt kárt tettek magukban. Megfigyelték, hogy egyes patkányok nem esznek, de fölütötte a fejét a homoszexualitás is. Úgy tűnt, hogy az ideális környezetre a természet válasza a szokásos megbontása volt.

Hasonló a helyzet az embereknél is. A bőségben elhíznak, ellustulnak és elkedvetlenednek. Már nem látnak értelmet semmiben, miközben a rossz állapotok állandóan reménnyel töltik el őket, azok ellen dolgoznak és akkor kijelölnek célokat. Emberként fontos, hogy ne vegyünk mindent természetesnek, még akkor sem, ha belőlünk jön: jó ötlet néha magunkba nézni és elmélyülni abban, amink van. S tudni, hogy lehetnek rossz idők, de élvezzük ki, amikor épp a Fuji tetején vagyunk.

Minden évben úgy telik a nyár, hogy a baráti társaság két hónapon keresztül nem tud teljes létszámmal összegyűlni, mert valaki mindig éppen nyaral valahol. A nyár vége tehát a visszagondolásé, az első nagy találkozásnál mindenki elmeséli az élményeit, sokan még fényképeket is hoznak (azért be kell vallani, hogy a legnépszerűbbek azok, akik fotók helyett néhány helyi alkoholkülönlegességgel térnek haza).

Azt lehet észrevenni, hogy a legtöbben külföldön képzelik el az ideális nyaralást. Van egy alapvető vonzalom a tengerparthoz, így a többség ilyen célállomásra utazik, de vannak biciklitúrázók, kirándulók és olyanok is, akik csak szét szeretnének nézni egy külföldi városban. Mindez mélyen érthető, de mindig hiányolom a beszámolókból, hogy valaki itthon, Magyarországon nézett volna körbe.

Tudom, hogy itt élünk mindennap, így nem tűnik olyan érdekesnek, de hiába közhely, attól még igaz, hogy gyönyörű tájaink vannak. Mindig meglep, mikor a belvárosban sétálok, hogy a külföldiek milyen lelkesedéssel néznek körül, a pestiek viszont lehajtott fejjel bandukolnak és tudomást sem vesznek az épületek gyönyörű homlokzatáról és a számtalan látnivalóról.

Ha van rá módunk, érdemes összefogni a baráti társaságot, vonatra ülni és ellátogatni Győrbe, Pécsre, Sopronba vagy egy másik városunkba. Megkóstolni az egri bort, benézni néhány ősrégi templomba, meglátogatni egy-két kulturális fesztivált. Közelebb kerülünk ezáltal ahhoz az országhoz, amelyben élünk. A mindennapi, nagyon is jellemző keserűséget pedig fölválthatja egy kis büszkeség: bármilyen hatékonyan is verik szét a körülöttünk lévő gazdaságot, ez az ország akkor is nagyon-nagyon gyönyörű!

Te hol nyaralnál belföldön és miért? 

Ha szeretnéd, hogy a Te írásod is megjelenjen, küld el az amikorulvesz@gmail.com e-mal címre!

Tegnap írt nekem valaki egy fórumon, hogy látta a hozzászólásaimat, és érdekelné a véleményem. Elmondta, hogy nincsenek barátai, mert nem szeret társaságban lenni, azonban a magány elemészti, ezért inni kezdett. Azt kérdezte, én mit tennék.

Ilyesmire nagyon nehéz válaszolni, mert a tüneteket mondta el nekem, de a probléma valódi okát homály fedi, talán saját maga számára is. Általában önbizalomhiány áll amögött, amikor valaki irtózik a társasági léttől, mégis nagyon vágyik rá. Mindannyian szeretnénk, ha szeretnének, mert ott érezzük otthon magunkat, ahol szeretnek. Ezért nagyon fontos lenne, hogy valahogy mégis közösségbe kerüljön.

A srác legnagyobb problémája az volt, hogy nem tudott megismerni új embereket. Azt mondta, hogy barát nélkül nem lehet barátkozni. Ez szerintem csak egy álokoskodás, amellyel igazolni tudta, miért nem tesz semmit.

Ha ilyesmit tapasztalunk magunkon, azaz frissíteni szeretnénk ismerősi körünket, mert sokan elkoptak mellőlünk, szerintem érdemes valamilyen hobbit választani és kitartani mellette. Edzőterembe lehet járni, esetleg keresni egy olyan nyelvtanuló klubot, amelyből szerencsére egyre több alakul: az ilyen helyeken páran összegyűlnek és egymást tanítgatják egy nyelvre. Új embereket ismerhetünk meg és még értékes tudással is gyarapodunk.

Nehéz nagy bölcsességeket mondani, de az biztos, hogy a megoldás itt mindig az érintett kezében van. Külső szemlélőként talán valamicskét segíthetünk, de végül ő dönt, hogy tesz-e valamit. Ha a kezdődő depresszió jeleit látjuk egy barátunkon, ne forduljunk el. Ő szégyell segítséget kérni, de nekünk észre kell vennünk, ha szükség van ránk.

Bár a házasság szerepe fokozatosan csökken a minden korábbi értéktől elforduló és percnyi örömöknek élő korszerű emberek között, azért még mindig hagyományosan egy kapcsolat értékének többletét jelenti, amikor két ember összeköti az életét – jóllehet ma már ezt nem templomban Isten szolgája előtt teszik a legtöbben, hanem szimpla jogi aktuássá silányítva kizárólag a városházán egy közhivatalnoknál. S mivel az értékét relativizálják, egyre többször föl is bomlik, így valódi értelme (amikor két emberből egy lesz s holtig egymás támaszaiként élnek tovább) is elveszik. Az érdekes kérdés azonban az, hogy miért toltuk ki ennyire a házasság idejét? Korábban a huszonéves leány és fiú már házasságban élt. S mivel a válás nem volt opció, a problémákat csak a legeslegvégső esetben tudták kapcsolatmegszakításként megoldani, előtte inkább toleranciával próbálták átvészelni az összezördüléseket. A romantikus filmek ma egy irracionális képet festenek a fiatalok elé, amelyben a szerelem hirtelen, előjelek nélkül robban be s mindent elsöpör, felhőtlen, nincsenek viták. A film legvégén ott a házasságkötés… majd stáblista. Pedig a közös élet ekkor kezdődik, de erről a filmekből mitsem tudunk meg, a minta csak eddig szól az álomgyárból. A többség öt-hat éves vagy még hosszabb együttélés után házasodik. Amikor már kezdik elunni a kapcsolatot, mintegy ezzel próbálják földobni, ez pedig nagyon méltatlan az intézménnyel, saját magukkal és persze a partnerükkel szemben is. Aki élete során öt-hat néhány évig tartó kapcsolat után eléri a bűvös harmincas éveit, gyakran úgy érzi, hogy lemarad, így a következő ember lesz, akivel oltár elé megy. De sem mélyebb érzései, sem jobb párkapcsolati ismeretei nincsenek, így a korábbi kudarcokból eredően nyilván itt is szakítás lesz a történet vége. Pedig a házasság valaha a köztudatban is mint szentség szerepelt. Nem pedig a problémák megoldása, egy életkor velejáró partnerkapcsolata vagy csak egy jó buli volt. Amikor még használtuk a szentség, könyörület vagy akár irgalom szavakat, minden nagyon nagy más volt. De ezek valahogy kivesztek mindennapi szavaink közül.

Szerző: N.R.

Te mikor szeretnél házasodni? Mit jelent számodra az esküvő, házasság?

A barátnőm egyik ismerőse egy mozi pénztárában dolgozik. Jegyeket vesz, néha a nézőket ő engedi be a nézőtérre, meg a büfében is ki szokott segíteni. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte miből él a mozi. Tehát miből keresi a pénzt.

Őszintén megdöbbentem, amikor azt állította, hogy a mozi filmek vetítéséből él. Mármint úgy gondolta ő, aki nekik dolgozik, hogy a fizetését abból a pénzből kapja, amit az emberek a mozijegyért fizetnek. Körbekérdeztem az ismerőseimet, és kiderült, hogy mindegyikük szerint a mozi a jegyárból él.

Megdöbbentek, amikor elmondtam, hogy mára szinte kivétel nélkül a teljes jegybevételt elviszi a film forgalmazója. Magyarul a mozi egy-egy várva várt premiernél nem keres pénzt a jegyek árából, sőt kiadásai vannak, hiszen fűteni kell a termet, fizetést kell adnia a személyzetnek. Kicsit sarkítva azt kell mondanom, hogy a mozi a pattogatott kukoricából él. A drága büfé bevételéből, ahol egy liter kóla és egy ötliteres popcorn ezer forinba kerül, mint a jegy ára.

Ugyanígy tisztázni kell, hogy a nagy gyorsétteremláncok, például a McDonald’s mit árul. Még ott dolgozó ismerősöm is azt mondta, hogy a hamburgerek eladásából. Ez nagyon aranyos gondolat, azonban a Meki mondhatjuk, hogy az ingatlanpiacban utazik. Fő bevételét azonban mégis a neve adja: franchise rendszerben működik, azaz a magáncégek bérelhetik a nevet és know-how-t, nyithatnak saját McDonald’sot. A nagy cég a nevet és a tudást adja, meg a marketinghátteret, miközben az egyes Mekiket nekik bérleti és jogdíjakat fizető magánemberek vezetik.

Ha olykor betekintünk a hétköznapi látványosságok mögé, megvizsgáljuk a működési mechanizmust, meglepődhetünk. Ez az ébredés, mely során megértjük: a látott világ csak a máz, de mögötte van a töltelék.

Szerző: B.S.

Ezt tudtátok? Engem meglepett...

Egyszer a Liszt Ferenc Zeneakadémia előtt sétáltam egy barátommal, amikor ő viccesen megjegyezte, hogy milyen érdekes hely lehet ez: ő fizikahallgató, de talán itt neves zongoristát faragnának belőle a másfél milliós forintos költségtérítés ellenében. Értettem, hogy vitriolosak voltak a szavai, de elgondolkodtam: vajon valakit lehet művésszé tenni azzal, hogy a művészetet oktatjuk neki?

Úgy értem, hogy különösebb tanulmányok nélkül is lehet valaki remek művész, mert a belső inspiráció és ihletettség aligha tanítható. Nem akarom az unalomig ismert példával Latinovitsot emlegetni, inkább hozok néhány hollywoodi példát: Robert de Nirónak, Peter Jacksonnak, Catherine Zeta-Jonesnak érettségije sincsen, ahogyan például az eredeti amerikai X Factor kemény kritikusának, Simon Cowellnek sem (a magyar változtaban őt Puzsér Róbert alakította, aki az első volt az énekversenyes szériák hazai történetében, aki legalább valóban be is szólt az eredeti liszenszeknek megfelelő módon).

Attól, hogy valaki zeneiskolába jár, még nem lesz feltétlenül jó zenész. Azonban megismeri a művészeti ágat, amely képviselője lenni szeretne, megtudja, milyen szabályok között, milyen történelemben kell képviselnie azokat, akikről szintén tanul majd. A szakmai alázatra nevelés és az ismeret tehát biztosan az iskola javára szól. De sokan buknak ki a színművészeti felvételijéről, akik később nagy karriert futnak be – így összességében én arra buzdítanék mindenkit, ne hagyja, hogy akár egy szakmai zsűri is letörje a lelkesedését. A művészetben ugyanis nincsen olyan szakmai bíra, aki pontosan meg tudja mondani, valami mennyit ér majd a társadalom szemében. De a művészjelölt ne legyen rest tanulni, mert a művészlét sosem öncélú, mindig a közösséget szolgálja!

Szerző: H.M.

Ha a Puzsér azt mondaná, hogy felejtsd el azt amiben tehetségesnek gondolod magad, mert csapnivalónak tartja, folytatnád?  

Néhány napja olvastam itt egy írást, amelyben a szerző azt hirdette, hogy „keresd meg önmagad”. Ez nagyon népszerű, az uralkodó korszellemnek megfelelő utasítás, csakhogy a korszerű dolgok legtöbbször boldogtalanok. Magam eretnek dolgot mondok most: gondold el, meg kell-e keresned önmagad!

Tudom én, hogy az individuum a tinédzser mákonya: az, hogy egyéniség vagyok, egy személyiség. Leválok lassan a szüleimről, saját énképet kell kialakítanom és egyedül megállnom a lábamon. Eközben nem akarok olyan lenni, mint bárki más, de persze csapatokba állok és egyenruhát húzok, mint mindenki – leszek rocker, repper vagy bármi más. Eközben pedig egy kínzó gondolat fúrja magát az elmémbe, mint a legkitartóbb féreg: mire vagyok jó?

Minden bakfis, sőt huszonéves leány rémálma a kérdés, hogy mire vagyok jó. A fiúk is küzdenek ezzel, de föloldják vakmerőséggel, lazasággal, a szexussal. De ez nem megoldás, csak a tünetek kezelése. Én azt állítom neked, hogy hiába keresed görcsösen, hogy ki vagy, mert még az nem derült ki, még nem találhatod meg.

Azonban ott vagy otthon, ahol szeretnek. Próbálj ki néhány dolgot – de nem hedonista élvezkedésre gondolok, hanem valódi tartalomra. Mindig inkább a tartalmat figyeld, ne a formát: egy-egy új hobbi, valami sport, esetleg játék. És előbb-utóbb fölfigyelsz rá, hogy valamiben jó vagy. Valahol örülnek neked. Valakik számítanak rád, hatsz és segítesz, építesz és boldoggá teszel. Akkor pedig úgy, hogy valójában nem önmagadra irányítottad minden figyelmed, hanem éppenséggel a körülötted lévő valódi világra és másokra – hirtelen meglátod majd önmagad, ahogy barátaid visszatükrözik, akit szeretnek.

Szerző: H.T.

Az én elképzeléseimben az oktatás igencsak megváltozik. Mivel ez egy szerves része az emberi életnek, ezért nem szabad általánosítani. Több millió ifjonc számára nem lehet egy hagyományos rendszerrel elintézni a dolgot.

Először is, a szűkös költségvetést kell kibővíteni, hogy legyen pénz karbantartani az abszolút minimumot. Így fenntarthatják a szükséges oktatási szükségleteket. (Ehhez mindenek előtt az államkasszát kell rendbe tenni.)

A szokványos órák helyett nem lenne az a szigorú tanár-diák (odafigyelésre késztetett) kötöttség. A tanárnak barátként kell viselkednie, aki kisegít. Nem lenne az a szaktekintélyű beállítottság, a tanárnak szimpatikusan kéne közelednie a diákok felé. Elvégre azért tanár, mert azt szereti csinálni, akkor...? Bónuszként gyakrabban lennének kiruccanások vagy kirándulások is, akár távoli tájakra vagy külföldre is (erre a szülőknek kéne befizetniük). A tanulnivalót akkor interaktívan elő lehet adni (a megfelelő környezetben), ezzel a diákok elmerülhetnének a saját tapasztalataikban. A bemagolás helyett így láthatnák a múzeumban egy állat ősi csontvázát, vagy egy külföldi országban a tájképet stb. Ez így már alapvetően motivál is a tanulásra, a megismerésre.

Más lenne az elvárási procedúra is. Ahelyett hogy könyvekből és füzetekből kellene tanulni, virtuálisan, az internettel lenne ez kiváltható. A tananyag nem az ismétlődő magolásról szólna, hanem olyan dolgokról, amelyek érdeklik a tanulókat. A valósággal kapcsolatos példákon keresztül mutatná be a tanár, hogy miért kell tudniuk azt amit. Nem tanulnának felesleges információkat, csak ami a megélhetéshez, az alapvető, nélkülözhetetlen életvitelhez szükséges. Kihívás is lenne egyben: a tanár csak segít, de nem taníthat meg gondolkodni. Feladatot (tesztet) adhat ki, de nem osztályoz, csak elmondja, hogy milyen területen kell fejlődnöd. Megszűnik az „érettségi” és a „vizsga” fogalma. A munkáltatók a jelentkezők képességeit sajátságosan kérnék számon (pl. adjon be egy minta feladványt erről a feladatról), és akié a legjobban tetszik, azt alkalmaznák.

Az alul- vagy rosszul teljesítő diák nem rosszallhatná, mivel a tanár minden diákot külön egyéniségként kezel és külön eljárásmódban részesít. Felméri a képességeiket, és azokhoz igazítja a szükséges tanulnivalót. Mindenkiből kihozza a lehető legjobbat. Ezt is meg kell tanulnia, különben NEM lehet tanár (igen, az éles próba előtt zöldfülű gyakornokként dolgozik a tapasztalt kollégákkal).

A tanárnak több téren is kell specializálódnia (több tantárgyat is kell ismernie). Azon kívül az alapvető tanulási mechanizmusokat (folyamatok), némi pszichológiát (vannak nehéz esetű diákok! )...az utóbbira lennének külön tanárok, aki a tanulási nehézségekkel küszködőket vagy az oda nem illőket veszik kezelésbe (mondjuk úgy minden osztályt átvizsgálnak) még a tanév elején és külön osztályt (osztályokat) szervez (szerveznek) belőlük. Így elkerülnek a „tanulni nem akarók”, vagy nem odaillők, és az érdeklődők oda tudnak figyelni.

Az oktatás ingyenes kéne, hogy legyen, ha adókkal fizetnének érte...így nem kéne magániskola, kivéve talán a nagyvállalatoknál ahol hamar szakosodnak egy témában.

Nem csak egy általános tananyag lenne; a diák választási lehetőségeket kap arról, hogy milyen terület(ek)en szeretne szakosodni (nem csak egyetemeken), és mielőtt elkezdi, egy felmérő teszttel (vagy tesztekkel) a tanár megtudhatja, hogy alkalmas e azokra a szakokra. Rákérdez, hogy miért érdekli a téma, stb., a tanár és a diákok közti kapcsolat életteli lenne. A diákok közti kapcsolat...ki tudja? De segíthetnék egymást amiben kell.

Tehát igen költséges, személyes (egyénre szóló) oktatások működtetése lenne a cél, és az iskolák csak segédletet nyújtanának az online tanulásban (mert a könyvek elavulttá válnak). A tanár segíthet elmagyarázni az ott lévő anyagot, vagy éppen prezentálhatja valami óraféle-szerűségen...

A középiskolákba így kötelezően napi...3-4 órát kéne járni. Mindezt azért, hogy megtanítsák az alapokat és a nélkülözhetetlen információkat. Természetesen lehetne tovább is maradni, aki akar...de a tanulás azután nem lenne senkire se ráerőltetve. Nem lehet olyasvalakit tanítani, aki nem akar tanulni. Épp az a kihívás a tanári szakmában: rávenni a diákokat arra, hogy megtalálják az értelmet a tanulásban és hogy motiválják a diákokat a tudás megszerzéséért. A 7-8 óra tömérdek szabadidőt elvesz, és elszakít a barátoktól és a közösségtől...Az emberek így is megtanulnak kommunikálni, hiszen a diákokat semmi sem szakítja meg abban, hogy egymással érintkezzenek, megvitassanak egy témát, stb., Minden diáknak egy osztályban jut egy számítógép, amellyel átmenetileg dolgozik (tanul). Amúgy is vannak már fain kis szerkentyűk, technikai kütyük, amelyeken lehet információkat tárolni...mivel az is általános jelenség, azzal is lehetne jegyzeteket írni...természetesen a füzetek és a könyvek nem tűnnének el teljesen. Ugyanúgy lehetne jegyzetelni (bár a füzetet inkább naplóként használnák, a könyveket pedig kiegészítő érdekességképp, pl. egy értelmező szótár). A könyvtár is fontos része maradna az iskoláknak.

Hátrányok: − A leghatékonyabb eredmény eléréséért csak kevés diák lehet egy osztályban (2-10?), úgyhogy ez a rendszer inkább falukban, kisközösségekben valósítható meg a leginkább. Hogy miért? Egy tanár nem tud több mint 11-30+ diákra személyesen odafigyelni, anélkül hogy valamelyiket ne hanyagolná el (bár ez a tanártól is függ). − Nélkülözhetetlen hozzá a számítógép és az ahhoz való hozzáértés (és akinek nincs, ill. nem fogékony erre?) − Az a megérzésem, hogy csak nagyon kevés tanár lenne alkalmas arra, hogy mindenkiből kihozza a legjobbat és hogy megfeleljen a magas elvárásoknak

Ez mind csak elképzelés/ötlet, ami a valóságban megvalósíthatatlan. De jó néha erről álmodozni. Ugyanakkor remélem inspiráló is lehet ilyet olvasni, már akinek...

Szerző: K. T.

tudod, hogy ismersz egy embert?
honnan tudod, hogy bízhatsz benne?